Hétköznapi apróságok | 5dolog #4

 
A szürke, monoton hétköznapokban szeretem megtalálni azokat az apróságokat, amik jó kedvvel töltenek el az egyszerűségük ellenére, és segítenek, hogy ne a negatívumokra koncentráljak.
Már év eleje óta gondolkodom azon, hogy milyen bejegyzéseket hozzak, csak hogy mégis legyen valami formája a blogolásomnak. Személyes blog, de jobban szeretem, ha valami köré fel van építve az adott gondolat és nem csak céltalanul írom a sorokat.
Ez az 5dolgos sorozatom abszolút olyan, amit szeretek, és klassz lenne, ha tudnám kivitelezni. Láthatóan ez nem sikerül - de majd igyekszem. 

Az utóbbi napokban nagyon összejöttek a dolgok. Vagyis annyira mégsem, csak eseménydúsabb napjaim voltak, és jövőhéttől lesznek is, és előre túlaggódom. Ha már benne leszek, nem lesz gond, de így elképzelve maga lesz a szenvedés az elkövetkezendő pár hónap. Érzem, jön a "túlélő üzemmódom", amikor semmi sem érdekel, csak legyünk túl ezen az időszakon. Ez a felfogás persze nem jó, mert sok értékes percem/napom veszik el, és igenis történnek jó dolgok, hiába fókuszálok a rosszakra.    
Szóval néha vannak dolgok, amiknek tök örülök, de furcsa lenne számomra, ha valakire ráírnék, hogy "hallod, megtaláltam álmaim bakancsát és most úúúgy örülök!" :D Így hát a blogomon fogom megosztani, hogy mik ezek az apróságok a hétköznapjaimban. 

Amikor egyik pontból a másik pontba szeretnénk eljutni, általában több választási lehetőség is adott. Esetemben ez a busz, illetve a lábbusz. Kimerítő nap ide vagy oda, nincs kedvem utána buszozgatni. Ez kezd egyre gyakoribb lenni. Talán pont ez a kimerültség az ok. Pár perc alatt visszaérhetnék a koliba, de ez azzal jár, hogy emberekkel vagyok összezárva, ráadásul egy fedett, levegőtlen helyen, és nincs ez másképp a szobámban sem. Kinek kell ez? Semmi bajom egyébként az emberekkel - általában. A hangsúly azon van, hogy nem töltök elég időt a levegőn.
Minden alkalommal azon kapom magam, hogy én szeretek sétálni, friss levegőt szívni, és csak úgy gondolkodni. Sajnos arra a pontra talán sosem jutok el, hogy szokásommá tegyem a sétálást, mint kikapcsolódási tevékenység, de már az is valami, hogy amikor lehetőségem adódik, sétálok. Persze nem mindig, mert az ismerőseim hülyének néznek, hogy miért nem buszozok, meg amúgy is minek sétálgatok csak úgy. Há' nem tudom. Mindenesetre az is előfordul velem, hogy 24 óránál többet is a szobámban tartózkodom. Tehát napi 30 perc séta nem árt. Oké, biztos akad a képernyő előtt olyan, aki furcsán néz, de nekem 3 km nem távolság.
Nem azt mondom, hogy életem legszebb pillanatait élem át, amikor hullaként vonszolom magam végig a városon, de ad egy kis jó kedvet és olyan, mintha kicsit lelassítanék az eléggé rohanó világban. 

És még lendületet is ad a nap további részére.  
Én az a fajta ember vagyok, aki csak arra koncentrál, ami érdekli - legyen szó bármiről. Más iránt nem igazán teszek erőfeszítéseket, mert minek. Így van ez az asztalommal is, ami a rakodó helyem, tekintve, hogy nincs más lehetőség hova pakolni. Utálom. De nem érdekel, mert mindent csak rászórok, az életemet meg az ágyamon élem. Mármint a koliban. Persze itthon is hasonló a helyzet, az íróasztalomat nem használom, és hamar eluralkodik a káosz. Jó, talán nem kellene itt erről írnom, de sajnos elég trehány tudok lenni. Néha kiborul ez-az (mint például a bogyós tea xD), és előfordul, hogy ez a bizonyos ez-az ott is marad. Sőt, eléggé kis nyomi vagyok ahhoz, hogy kimenjek mosogatni, amikor más ott van a konyhában. Ami ugye csúnya következményekkel jár.
A lényeg, hogy ez az utóbbi időkben változni kezdett. Már késztetést érzek rá, hogy rendet tartsak magam körül. És nem az én hibám, hogy sok ideig nem voltam koliban és belepte a por szerencsétlen asztalt, meg valami ragacs került rá (amíg nem voltam ott, érted...), de annyira jó érzés volt rendet varázsolni. A pillanat, amikor Bíbor kiszedi az asztalfiókokat is, mert annyira takarít. Jobb lesz úgy visszamenni, hogy nem azt látom, hogy nincs hova pakolni, hanem szépen el van rendezve minden, és csak 1-2 dolog van elől, így az asztalom nagy része csillog-villog. :)
Amúgy tényleg fura vagyok mostanság, mert sokat törölgetek és szeretek porszívózni, mert szép lesz tőle a szobám. Persze eddig is ez volt a helyzet, csak most már nem muszájból teszem.  

 
A cappuchinozás, kávézás, teázás egy itthoni szokásom. Kell hozzá egy adott hangulat, amikor is szépen elszürcsölgetem. Vagy talán komfort. Ami a koliban nincs meg. Nekem kell a csend, a nyugodtság, meg ilyenek. Mondjuk erről nincs is mit mesélnem, szerintem mindenkinek ismerős. Minden nap örülök neki, főleg mióta beszereztem a kis üveg bögrém, ami egy pluszt ad hozzá és teljesen odavagyok érte. Napjaim fénypontja. :D Kivéve a koliban.

Az elmúlt hetekben egy nagyon kedves embert is volt szerencsém megismerni, aki nagyon pozitív hatással volt rám, szóval ennek is örülök, mert pár dologban változtatott is a nézeteimen az, amit ő adott. Mint mindenki, én is szeretem a kedves embereket, és bírom, amikor valakiből sugárzik a jó kedv és a kedvesség. Szóval kb. magával ragad a lendület.  
Nem tartom magam naivnak, pláne nem látom rózsaszínben a világot. Tudatában vagyok annak, hogy milyen bunkó emberek léteznek, tényként kezelem, de mégis reménykedem, hogy a normális emberi viselkedés nem halt ki. Sőt, tuti, hogy nem! Mégis sokszor intéznek felém olyan mondatokat, hogy "hát igen..., ha kimész az utcára, bunkó emberekkel találkozol", ami kb. úgy hat, hogy "üdv a valóvilágban". Köszönöm, én ezzel tisztában vagyok, de még mai napig meg tudok döbbenni azon, hogy bemegyek egy boltba, köszönök, az eladó meg fapofával végigmér. Bárcsak egyszer tudhatnám, hogy mi van az ilyenek fejében. Régen magamra vettem, és ezen filóztam, hogy mi baj lehet velem :D  Pedig nekik ciki, nem nekem.
Ebből következik az a felismerésem, hogy az emberek mennyire fel tudnak húzni, vagy ha nem is, azért megállapítom, hogy milyenek...... ebből pedig következik az, hogy a kedves embereket nagyon tudom értékelni. És hiába a sok negatívum, minden nap van legalább egy ember, aki kedves velünk, csak észre kell venni. Egy kedves buszsofőr, egy mosolygós kalauz, valaki, aki udvarias veled, egy becenéven szólítás (nálam nagy jelentéssel bír), vagy akár egy mosoly, egy feléd intézett érdeklődő kérdés. Nagyon-nagyon apróságok, de fel tudják dobni a napom. ^^

 
Nem gondolom, hogy túlzásba viszem a kutyázást, igaz sokat fényképezgetem, és néha felhalmozunk egy csomó új játékot, de alapvetően sokat alszik, vagy napozik az udvaron, és én is teszem a dolgaim, szóval nem a kutyám az egyetlen dolog az életemben. 
Viszont belegondolva, hogy sokan nem értékelik, pontosabban sok esetben még bántják is az állatokat, az felháborító. És valóban, az évek során az életem, mindennapjaim része lett a kutyám, de nem unom meg, tehát nincs az, hogy a kutya csak úgy van, hanem minden nap foglalkozunk vele.
Szörnyű, hogy sokan kidobják a kutyákat. Mondjuk ez a téma külön bejegyzésbe is beleférne, de semmi értelme erről írni, boncolgatni a rosszat, hisz azokhoz úgysem jutna el az én véleményem, akik ilyeneket tesznek. Ha mégis, hát kizárt, hogy érdekelné őket.
Lényeg a lényeg, én kiskoromban is sok időt töltöttem a kutyáimmal, szerintem nagyon sokat tudnak hozzáadni az életünkhöz.

Természetesen hosszan tudnám sorolni, hogy milyen dolgok tesznek boldoggá, mitől lesz jobb kedvem, viszont ez a bejegyzés azokról az alapvető dolgokról szól, amit én személy szerint néha elfelejtek értékelni.
És miért ne örülhetnék ezeknek, ha képes vagyok ugyanilyen parányi rossz dolgokat éppen ilyen mértékben felnagyítani? Egyáltalán nem álomvilágban élek, egyszerűen csak most is vannak olyan problémák, amikről muszáj elvonnom a figyelmem. Ezeket a sorokat a múlthetem ihlette. :)


2 megjegyzés:

  1. Szia Bíbor!
    Szeretem az ilyen bejegyzéseid, valahogy észhez térítik az embert. Tudod már, hogy én is szeretem (és igyekszem) értékelni a legapróbb dolgokat is, de mindig jól jön egy ilyen löket. :)
    Egyébként azt én sem tudom elképzelni, hogy mi lehet egy olyan ember fejében, akire ráköszönnek, és képtelen még csak biccenteni is. Főleg, ha eladó egy boltban, ahol az alapvető kedvesség, mondhatnám, hogy elvárás - elvégre inkább vásárolok valakitől, aki kedves hozzám, mint olyantól, aki bunkó.
    Jót mosolyogtam, hogy pont a buszsofőrt hoztad példának - nekem is van egy buszsofőr, akinek mindig örülök, ha ő jön. Még mikor dolgozni kezdtem, mindig mosolyogva mutattam neki a bérletet és köszöntem, hogy jó reggelt. Eleinte csak biccentett, aztán már kedvesen üdvözöl, ha találkozunk a járaton. Jó érzés. És egyértelműen sokat számított neki is, hogy valaki normálisan mutatott neki bérletet, nemcsak odatoszta (már elnézést) az orra elé. :)
    Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy észrevegyük jobban a kedves embereket, magunknak is kedvesen kell a többi emberhez hozzáállni. :) Minden visszaigazolódik - valamilyen szinten azt kapjuk, amit adunk (jó, nyilván nem minden esetben, de na!). :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Zsófi!

      Köszönöm szépen, hogy írtál, örülök a visszajelzésnek - főleg az ilyen kis egyszerű bejegyzések esetén. :)
      Gondolom, azért elég gyakori az ilyen ember, és hát látod, ami nekünk evidens, az van, akinek nem.
      Jaj, ez a buszos történet de aranyos! :) Örülök, hogy sikerélményed van - megéri kedvesnek lenni. :)
      És annak is örülök, hogy hasonlóan vélekedsz, mint én. Bár nekem néha az életkedvem is elmegy, amikor kedves próbálok lenni, de valami bunkót találok meg, aki nem viszonozza. :D

      Törlés

 
© Design by Neat Design Corner